Nos, volt dolog az elmúlt pár hónapban.

A szakvélemény természetesen megérkezett, ugyanaz szerepel benne, amit a helyszínen szóban mondott az úr, vagyis dió a legfelső részen nagyon kevés, alatta egy sávban mogyoró, de bodza az egész területre bárhová telepíthető. Nem lettünk lelkesek ettől, de egyelőre még mindig nem a miénk a terület, szóval felesleges lenne előre aggódni.

A területről:

Február 18-án kapta meg az önkormányzat a szerződést az ügyvédünktől. Kifüggesztették 60 napra, ami április 18-án járt le. Ezalatt nem jelentkezett senki elővásárlási szándékkal. Ezután megjárta a földhivatalt, ott is rendben volt minden. Most került vissza a földbizottsághoz, és a végső áment ők mondják ki. Nemrég helyi lakosokká lettünk, így már emiatt sem vagyunk kigolyózhatók.

A támogatásról:

Mindkettőnk előlege megérkezett. Érdekesség, hogy mindössze 4 nap eltéréssel adtuk be a kérelmet (az enyém február 19-én, Lórié február 23-án került postára), mégis 21 nap eltéréssel érkezett az összeg (az enyém március 5-én, Lórié március 26-án)!

Egy héttel ezelőtt sikerült aláírnunk a szerződést a kenyai területre. 3 helyrajziszámon, összesen kicsit több mint 12 hektár, erdőtalaj, gyönyörű fekvés.

Hogy a mienk lesz-e végül, az néhány hónap múlva derül csak ki, az eljárás végén. Lórinak közben papírja is lesz róla, hogy földműves.

A TÉSZ tagságunkról másfél hét alatt nem érkezett meg az igazolásunk. Lórinak még az előző bejegyzésben említett okmányirodai igazolása hibádzik a TÉSZ-en kívül.

Az Érdi Gyümölcskutató igazgatója már a helyszínen elvetette a dió telepítés lehetőséget, a terület fagyzugossága miatt. Sebaj. Ha a tulajdonunkba kerül, akkor majd kiötöljük, hogy mit ültessünk bele. A szakvéleményt péntekre vártam, most hétfő van.

Ha a holnapi postával nem érkezik meg a két levél, akkor megint körbezargathatom a népet. Napokra vagyunk attól, hogy elindítsuk az előleg lehívását.

A balatoni területek megtekintése és gondolatban jórészt elvetése után Komárom-Esztergom megyét vettük górcső alá. Két területet néztem meg. Az egyik 15 hektár egyben, de drágán és a semmi közepén. Egy felhagyott homokbánya mellett vitt el a nagyon ramaty földút, és a gyanúm beigazolódott: az egész tábla egyöntetű, homogén homoktalaj. Krumplinak, akácnak, rozsnak jó maximum. Vagy persze homokozónak.

A másik terület jó kis erdőtalaj, szép fekvésű, faluhoz közel. Ez ígéretes, és holnapután jön az Érdi Gyümölcskutatótól az igazgató úr megszakérteni. Nagyon bízom benne, hogy jó híreket kapunk tőle, mert akkor azonnal megvesszük.

Közben Lóri egyéni vállalkozó lett, nyitott bankszámlát is.

A pályázat előlegének lehívásához pár nyomtatványt kell beadni, plusz igazolni a TÉSZ tagságot. A tagságunk már sínen van, de még meg kell kapnunk a határozatot, befizetni a tagdíjat és csak utána fogják a hivatalos, MVH-s papíron is megerősíteni a tagságunkat.

Ezen felül ugye, ha még eddig nem lett volna releváns mezőgazdasági tevékenységi körünk, akkor azokat fel kell venni. Ez meg is történt (az okmányiroda erős akadékoskodása közepette), de itt is szükséges egy MVH-s formanyomtatványon igazolni a tevékenységek meglétét. Tehát az okmányiroda rögzíti a tevékenységi köröket. Eddig megvan? Arra számíthatnók, hogy ezek után miért is ne alapon lepecsételnek nekem egy másik papírt, miszerint mely tevékenységi köröket és mikor vettek fel nekem, ugye? Nem, nem teszik meg. Előtte egy külön nyomtatványon el kell helyeznem 3000 Ft illetékbélyeget és ezt a KEK Kh-ba csakis postai úton benyújtva kérelmeznem kell egy hatósági igazolást (10 nap), amivel beballagva az okmányirodába már az ott ülők elég bátorságot éreznek magukban ahhoz, hogy a saját maguk által rögzített tevékenységi körök meglétének tényéről az MVH-t értesítsék az erre rendszeresített nyomtatványon. Hogy eleve az MVH-s igazolásnak mi jelentősége van, tekintve, hogy az interneten ingyenesen, bárki számára elérhetők minden egyéni vállalkozó adatai...ne kérdezd. Papírgyártás, és sátánadó mindenre. Ha nem lenne a sok fölösleges, fizetős kör, mivel foglalkozna az államapparátus jó része, és miből fizetnénk őket? Ennyi idővel a kommunizmus bukása után azért ez tényleg újra és újra meglepő tud lenni.

No kérem, az elmúlt két hétvégén kirándulásokat tettünk a Káli-medencébe és környékére. Mindegyik megtekintett teleknek van előnye és hátránya is, de több a hátrány, mint az előny. Közmű egyiken nincs.

1. A legszebb Tapolca mellett fekszik, kilátással a Csobáncra, a Szent György hegyre és Hegyesdre. Pazar. 20 hektár szántó egyben. Közvetlen patakpart. Bővizű patak partja, nem holmi kiszáradt meder. A természet, a vadak, halak és minden jóravaló ember nevében köszönjük, hogy vége a bauxitbányászatnak. Utolsó előny, hogy van rajta egy megkezdett építkezés, egy cca 100 m2-es házé. Az első kiránduláson sikerült az ingatlanost megkerülve a tulaj számát megszerezni. A második alkalommal, szép időben a területet bejárva helyi gazdákba botlottunk. Kiderült, hogy ők is megvennék, csak nem olyan szemtelen áron, amiért hirdetik. (35-ről indulva most 33-on áll.) A nap végén a tulajdonossal is sikerült összefutnunk.

Kiderült, hogy a megkezdett építkezésnek nincsenek rendben a papírjai, és kétséges, hogy rendben lesznek-e valaha. Így az építkezés megszűnt előnynek lenni, sőt, potenciális tragédiává lépett elő, amennyiben a magas hivatal netán arra a döntésre jut, hogy bontást rendel el. Újabb hátrány lehet a patak közelsége. Csodás, hogy csobog, de locsolni nem lehet belőle, és áradáskor elönti a teljes partszakaszt, kb 1 kilométer hosszan 20 centi vízzel borítva azt. Tehát a 20 hektárból vagy nem hasznosítható az egész, vagy annyi pénzből, amennyit rajzolni se tudnánk, meg kellene építeni egy gátat végig a telek mentén, hahaha. A föld minősége erősen változó, sok helyen homokos, sziklás, egyes helyeken valószínűsíthető, hogy a termőréteg nincs 50 centi se, alatta pedig sziklapad lapul.

Összefoglalva: 20 hektár drágán, veszélyforrásokkal (haha, az egyik szó szerinti vízforrás) díszítve, ugrásra kész telekszomszédokkal és bérlővel.

2. Káli-medence széle, jóindulattal már a medence. 10 hektár terület, közel a botrányos, de annál népszerűbb piachoz. Kb sík telek, kicsit vizesnek tűnik, de nem vész. Előnye az ára, 13-ról indulna. Vegyesen rét és szántó minősítésű.

Hátránya, hogy bár találtunk rajta pár diófát, mindegyik tiszta zuzmós volt, ami azt jelzi, hogy párás, ködös a levegő, nem járja át a szél, kevés a légmozgás. Ez viszont a gyümölcsfáknak nem kedvez, ugyanis a gomba okozta megbetegedéseket segíti elő. Újabb hátrány, hogy ez a terület már a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része, és mint ilyen, szinte lehetetlen bármilyen változtatást elérni a jelenlegi állapotokhoz képest. És végül a tulajdoni lap sem makulátlan. A lehetséges rivális elővásárlókról nincs hír. Az is hátrány, hogy a 10 hektár kevés nekünk.

3. Kis zalai falu, Keszthelytől nem messze. Óriási terület, erdő, szántó, tó!!!, domb és völgy. Kis ékszerdoboz, kedves falusiak. A terület egybefüggő, meseszép, de gyümölcsösnek teljességgel alkalmatlan, legalábbis abban a méretben, ami nekünk kellene. A domboldal fákkal borított, túlságosan meredek a műveléshez. A tó körüli lapos rész nem csupán lapos, de lápos is. Ezt vetettük el leghamarabb.

Holnap a Pilis mellé megyek megnézni két ígéretes helyszínt, ha még nem adták el.

A szándék a gazdálkodáshoz már évek óta motoszkál mindkettőnkben.

Tavaly jutottunk el addig, hogy tavasszal mindketten beadtuk jelentkezésünket a fiatal gazda pályázatra. (Hivatalos nevén: "A fiatal mezőgazdasági termelők indulásához a 2014. évben igényelhető támogatások".)

Az előzetesen kalkulált pontoknál jóval kevesebbet, Lóri 99, én pedig 98 pontot kaptam. A szubjektív pontozásra jó példa, hogy Lórinak a felsőfokú mezőgazdasági végzettség miatt eleve 5 ponttal többet kellett volna kapnia. A támogatási ponthatár pedig 103 volt, így lógattuk is az orrunkat rendesen. Lóri és felesége úgy értékelték, hogy ez egy jel, nem erre visz az útjuk. 2014 decemberében azonban váratlan fordulattal az elképesztő 90-re szállították le a ponthatárt, és mindketten támogatásban részesültünk. Ha az elutasítás jel volt, akkor a kedvezőbb feltételekkel való nyerés még inkább az!

Miért is nyertünk sokat ezzel?

1. A támogatás 90%-át a megítélés jogerőre emelkedését (kézhezvétel+15 nap) követő 90 napon belül le kell hívni. A támogatást euróban ítélik meg, azonban forintban folyósítják, az Európai Központi Banknak a folyósítás évének január 1-én érvényes EUR/HUF árfolyama alapján. Tavalyi árfolyammal (297,04) szemben az idei: 315,54. Tehát jobban jártunk pénzben.

2. A pályázat megvalósítási ideje 5 év, melyből a 4. év végére kell az az EUME (európai mértékegység - jah, kérem, ilyen is van) mennyiséget teljesíteni, amit vállalt az ember. Mivel idén tavasszal hívjuk le az előleget, ezért az első évünk 2016 lesz. Ha tavaly nyerünk és hívjuk le, az első évünk már az idei, vagyis 2015 lett volna. Rövidebb időnk jutott volna a felkészülésre, ugyanis a nullából indulunk.

Tehát időben és pénzben is jobban jártunk. Főleg, hogy balga módon bevállaltuk, hogy már az első évtől meglesz a több mint 10 EUME mindkettőnknek. És egyéb vállalásokban sem kellett volna ilyen buzgók legyünk, ha nem 100 körüli, hanem csak 90-es ponthatárt célzunk meg. Na mindegy, így sem panaszkodom.

Nagy nehézséget fog azonban jelenteni az időközben hatályba lépett új földtörvény, ami az 1 hektárnál nagyobb ingatlanok adásvételét szabályozza. Ezzel kapcsolatban még sokat kell tájékozódnom, de amit most tudok aszerint ha vételi ajánlatot teszek egy területre, akkor ezt kifüggesztik (hónapokra), és elővásárlási joga van előttem:

1.  a mostani esetleges bérlőnek

2. a telekszomszédnak

3. helyben lakó földművesnek

4. az önkormányzatnak

5. a magyar államnak

6. na itt jövünk mi Lórival...

Eleve nehéz megfelelő területet találni. Ha megvan a terület, akkor is huss, az orrunk előtt elviheti 5 másik jelentkező. Egy kihirdetés átfutása akár 6 hónap is lehet...Vagyis ha idén sikerül az üres területet megszereznünk, akkor már nagyon boldogok leszünk. 

Voltam ma bent az MVH-ban (Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal), és kérdeztem, hogy nem szeretnék-e vis major tényezővé emelni a földvásárlási kísérletek sikertelenségét is, vagyis ha ezek miatt nem sikerül megvalósítani a vállalt gazdaságot. Volt fejvakarás, de elismerték, hogy ezzel kellene kezdeni valamit.

Az eredeti vállalásunk szerint kész gyümölcsöst veszünk. Erre nem sok esély van, mert a termő gyümölcsösök ára jóval meghaladja a mi anyagi lehetőségeinket, főleg, ha a Balaton-felvidéket nézzük. Marad a B terv, az üres terület vásárlása (amire a kilátások szerint az összes támogatás el fog folyni), majd önerőből a telepítés. A telepítés legkésőbb 2016 őszén meg kell történjen, hogy 2019-re (a 4. év) némi termésünk is legyen, mert ha nem volna elég, hogy területet vállaltunk, akkor bizony árbevételt is vállaltunk, amit termés nélkül kissé nehéz lenne felmutatni.

Itt tartunk most, keressük a megfelelő területet, mint a gép. Napokon belül meg is nézünk néhányat.

Tatát mindig csodáltam. Erős borostáját, mikor puszit adott, most is érzem, ahogy az illatát is. Tata-szaga, munka, por és Nap- és izzadságszaga volt. Többször előfordult, hogy este a markában fényes-szép levelibékát, vagy a lajbiján csücsülő óriás zöld sáskát hozott nekem a kertről. Munka közben mindig indigókék zsebes kötényt (surckötőt) hordott. A háta kicsit hajlott volt, de azért mindig igyekezett délcegen tartani magát. Erős, de hosszú ujjai voltak, előttem van a kép, ahogy sajátos mozdulattal, szinte csak az ujjbegyeivel érintve felvesz valamit a földről. Ez alkalmasint egy széna- vagy szalmaszál volt. Emlékszem, mikor a kertről szénát hordtunk be a fatalicskán a színbe. Út közben persze jó csomó szálat elhullajtottunk belőle. Nekem volt a feladatom lehetőség szerint mindet összeszedni kézzel. Nem csak azért, mert "nem mehet pocsíkba", hanem mert rendetlen látszata lenne az udvarnak (amit egyébként jobbára rajtunk kívül más nem látott).

Én sokat lábatlankodtam körülötte, segítettem, amit mondott. Szigorú volt. Szigorú, de önmagával szemben még szigorúbb, mint másokkal. A fegyelmezetlenséget, hanyagságot, pontatlanságot nem szívelte. A hanyagul elvégzett munkát cigány munkának mondta. (Hadd ne kelljen magyaráznom, hogy ez személyes tapasztalata volt.) És ezt nem engedhettük meg magunknak, így inkább gondolkodtunk, kétszer mértünk és egyszer vágtunk. Kicsi, talán 7-8 éves lehettem, mikor kora tavasszal, de még hóban a melegágyat szerketáltuk a kerten. Nekem annyi dolgom volt, hogy a keze ügyébe adjam a kalapácsot, szögeket, harapófogót, amikor kérte. Amúgy csak álldogáltam és figyeltem. Hideg volt, kesztyűm épp nem lévén, így zsebre dugtam a kezem. Egyből rám szólt, hogy vegyem ki a kezem a zsebemből, mert itt munka folyik. Most már értem őt. A munka közbeni zsebre dugott kéz a hanyagság melegágya. A zsebre dugott kéz termi a nemtörődömséget, a pontatlan munkát, a későbbi javítani valót. Hamar munka ritkán jó - ezt is sokat hallottam tőle. 

Tata megjárta a háborút. 1920-ban született kései, harmadik gyerekként, miután az apja két évig tartó olasz fogságból 1919-ben hazatért. Dédanyám már elsiratta dédapámat, mert az egyik falunkbeli mikor hazatért, azt mondta neki, hogy látta dédapámat elesni. Ám Papó hazajött. Nagy volt az öröm...

Tata tehát már a román világban született. Tizenöt éves korában több más fiatal magyar fiúval együtt a románok összefogdosták, és kényszermunkára vitték, utat építeni. Az is eltelt. Felcseperedve Észak-Erdély visszacsatolásakor ő vezette be népviseletbe öltözve, lóháton, árvalányhajas kalapban a falunkba érkező első magyar katonákat. A háború alatt Kolozsváron harckocsizó kiképzést kapott, majd vonattal Franciaországba mentek francia tankokért. Járt Versailles-ban, és Gien-ben. Mesélte, hogy megfordult a Trianon-palotában és körüljárta az asztalt, ahol a békeszerződést aláírták. El lehet képzelni, mit érzett. Légvonalban tőlünk csak 15 kilométer volt a magyar határ. Sokszor elmondta, hogy nem kellett volna, csak kicsivel keletebbre húzzák azt a vonalat...A francia tankokkal aztán irány az orosz front. Városról városra, harc és harc. Megsebesült, és a kórház után leszerelték. Így a szovjeteket már otthon, a családi portán várta. Illetve, ahogy mondta, "nem vártuk, csak jöttek." A saját portájukon kétszer akarta valami random orosz lelőni. Az egyik az utolsó megmaradt lovat, egy beteg, járni képtelen csikót akarta elvinni, és nyerget keresett Tatán. Parasztoknál honnan is lenne nyereg. Nem kapott nyerget, erre kevés híján főbe lőtte nagyapámat. Másik alkalommal 3-4 orosz tiszt érkezett megvendégeltetni magukat. Dédanyám ebédet főzött, kenyeret sütött, és jó bort is kaptak a tiszt urak. Iszogattak is szépen, mígnem a középen ülő kapatos tisztnek szemet szúrt, hogy nagyapám katonaköteles korú. Erre elő is vette a pisztolyát, hogy Tata biztosan járt a fronton, és ő ölte meg az ő feleségét és gyerekét. A másik két tiszt jobb szívvel volt a vendéglátóik iránt, lefogták a pisztollyal hadonászó társukat, és intettek nagyapámnak, hogy meneküljön. Ő kirohant a kertre, ahol is a learatott tengeriszárak kévébe kötve és kúpokba rendezve álltak. Futni nem volt hova a kopár kerten. Ahogy Tata mesélte, "a Jóisten olyan eszet adott neki", hogy hirtelen az egyik kéve kórót kirántotta, magát háttal befúrta a kúpba, a kévét pedig magára rántotta. Így várta a szitkozódva érkező oroszt, aki hiába lövöldözött, nagyapámat nem lelte meg. Ő pedig nem mert moccanni, míg az orosz távoztával dédanyám nem jött ki sírva, és nem kezdte szólongatni. És van még egy harmadik történet is, mikor puskával lőttek rá, de nem találták el. A hasán volt egy golyó ütötte nyom, amit még gyerekként szerzett. A bátyja talált egy pisztolyt (talán a dédapám hozta haza az I. világháborúból, nem tudni), amivel otthon játszott a szobában. A pisztoly elsült, és a lövedék átütötte nagyapám testét. Jobboldalt, a mája tájékán be, a hátán ki. Csodával határos módon nem ért szervet a lövés, és bár kórházba került, talán nem is műtötték meg. A lövedék pedig a az ágyon fekvő nővére feje fölött fúródott a falba. Az megint egy külön csoda, hogy a román világ alatt ebből (a titokban otthon tartott fegyverből) nem lett nagyobb baj.

A család módosabbnak, Tata pedig véleményvezérnek számított a faluban. Az '50-es évek államosítása alatt próbálták rávenni, hogy az elsők között adja be a földeket és az állatokat a közösbe, a kolhozba. Persze nem állt kötélnek. Ekkor börtönbe vitték több társával és ott kínozták őket. Hogy verték is volna őket, azt nem tudom, de azt igen, hogy éheztették őket, majd nagyon sós ételt adtak nekik enni, ami után inni nem kaptak, csak egy nappal később. Közben ki-kihívták őket, hogy na, aláírják-e már a belépési nyilatkozatot? S ment a fenyegetőzés is, hogy úgy járhat, mint az egyik rokon család, akik akkora kulákok voltak, hogy gőzhajtású, óriási cséplőgépük is volt. Ott az egész családot kitelepítették a Duna-deltába. Tata a börtönben töltött napok alatt lett májbeteg.

Tata, minket Lórival, mint fiú unokákat, nagyon szeretett. Az álma az volt, hogy mi folytatjuk az ő munkáját, átvesszük a portát, és gazdálkodunk. Tata, ha nem is pont azt, és pont úgy, de most azon vagyunk, hogy mi is gazdálkodjunk! Adj hozzá erőt!

hogy vagyunk ketten. Az unokatestvérem, Lóri és én. Lóri 4 évvel idősebb nálam, és első unokatestvérem. Gyakorlatilag együtt nőttünk fel, rengeteg peca és móka közepette. Felnőttkorunkra ki-ki belevetette magát az egzisztencia-építés bűnös világába, hajtottuk a taposómalmot mindketten. De ahogy értünk, ismét közelebb kerültünk egymáshoz. A gazdálkodás gondolata is közös. Lóri még huszonéves korában növénytermesztési mérnökként végzett Szarvason, de megegyezhetünk abban, hogy akkor még álmában sem gondolta, hogy valaha ennek hasznát fogja venni. Jómagam 2014 év elején szereztem mezőgazdasági technikusi végzettséget Kunszentmiklóson. Persze ez csak egy tanfolyam. Kevésnek is gondoltam, így még ennek az évnek szeptemberében beiratkoztam Gödöllőre mezőgazdasági mérnöknek. Most tartok az első félév végénél.

Az a szerencsénk, hogy az elképzeléseink közösek, a leendő birtok helyét és a gazdálkodás formáját is tekintve. Egyelőre csak keressük a megfelelő helyet, de az már biztos, hogy a Balaton felé vettük az irányt, annak is az északi része felé. A birtok pedig, ha egy mód van rá, gyümölcsös leszen. Ha Isten is úgy akarja, és a terület minden adottsága megfelelő lesz, akkor dió- és/vagy mandulafák fognak gyökeret verni rajta. Walnuss und/oder Mandeln.

Multi- és kisvállalkozások, valamint saját cégek berkeiben eltöltött hosszú évek után figyelmem egyre inkább a mezőgazdaság felé fordult.
A környezetem számára ez sokszor meglepő, számomra kevésbé az. Erdélyből származom, földműves felmenőkkel áldott meg az Isten. Gyermekkoromból és kora ifjúságomból erős, érzelmekkel teli emlékeket őrzök nagyszüleim családi gazdaságáról, ahol egészen 17-18 éves koromig legalább a nyári iskolai szüneteket minden egyes évben rendesen töltöttem, és aktívan segédkeztem. Persze minden egyéb szórakozásra és felfedezőutakkal egybekötött csavargásra is jutott azért idő. Mama és Tata hatalmas portája három részre volt osztva. Az első udvaron egy régi vályogház (Papó háza) és egy Tata által épített tégla lakóház (az ’50-es években a kolhozban ledolgozott hosszú munkanapok végén még ezt is összedobta…), a végén magtárral, pincehajjal a kolbász-szalonna-sonka szentháromság részére, alatta pincével a saját bornak. Az udvart hatalmas szőlőlugas fedte, szőlősorok és körtefák, fenyők nőttek rajta. Nem feledem a ház mellett futó hosszú, széles, Mama gondozta virágágyást, szegfűkkel, kardvirágokkal, rózsával, tulipánokkal.

A második udvar a tyúkudvar. Itt aztán volt fás szín, nyári konyha (kemencével és füstölővel), tyúkház, garázs, disznóól, csűr (szénának, szalmának), istálló, egy kerekes kút, kukoricagóré. Hatalmas rakásokban állt a tűzifa. Az udvar közepét a 4 hatalmas oszlopon trónoló bazin, vagyis a köbméteres víztartály foglalta el, melybe a kútból érkező víz locsolás céljára továbbutazott a csővezetékeken át a kert irányába. Nyári nagy melegben nemritkán felmásztam a létrán a bazinba egy kis fürdőzésre. A tyúkudvaron több almafa, a kútnál egy ízes gyümölcsű ringló, a disznóól mellett pedig a kedvencem, egy hatalmas eperfa is elfért. Fél nyarakat töltöttem azon az eperfán, és lakomázás közben parittyával lestem a verebeket és seregélyeket. A nagy vadászatban egyszer egy sármányt is lelőttem, amiért Tatától szigorú dorgálást kaptam. Fiatalkorában vadászember volt.

A hátsó kert volt aztán az igazi kert, aminek az elején még egy mindenféle szerszámtárolásra alkalmas szín állt, ami egyben a kutya házául is szolgált. Az aktuális kutyák (Vitéz, Burkus) itt laktak, láncon. Mielőtt ezen valaki megbotránkozna, itt mindennek és mindenkinek dolgoznia kellett. A háziállat nem volt családtag. Haszonállat volt. Jó, hűséges társ igen. Házikedvenc talán kölyökként és akkor is csak a gyerekek számára. Nem az a világ volt, amikor kacsamájas, aszpikos cicaeledelt vettek a macskáknak. A kutyák esetében bevett szokás volt, hogy este, sötétedéskor, mikor már befejeztük a kerti munkát, elengedtük egyet rohanni őket. Ilyenkor a kutya, mint a puskagolyó lőtt ki, és másodperceken belül eltűnt a szemünk elől. Rohangált 20-30 percet, aztán visszajött, megkötöttük, és kapta a vacsorát. És igen, nem Acana-t.

A kert további részén volt a gané, aztán fóliasátrak (ahogy mi mondtuk: szolár). A kert leghátsó részén középen általában lucernát ringatott a szél, mellette kétoldalt tengeri. A lucernáig egy barázda vezetett, egyik oldalán (néha mindkettőn) pár fóliasátor, majd krumplisorok, paradicsom, gogos (pritaminpaprika), paprika, vinetta (padlizsán), borsó, uborka, tök, dinnye, murok (sárgarépa), petrezselyem, zeller, karalábé, káposzta, karfiol, eper. A paszulyt (bab) sokszor a tengeri sorai közé vetette Mama, ahogy itt nőttek a sütőtökök is. A kertet kettéosztó barázdát egy sor szőlő kísérte, és természetesen elfért pár alma-, cseresznye-, meggy- és barackfa is. A nagy barackfa hűvösében sokszor felvágott nekünk Tata egy-egy dinnyét. Diófánk a hegyen volt, de erről később.
Én mire eszméltem, még birkák épp, hogy voltak az istállóban, de aztán már azokat sem tartott Tata. Korábban voltak lovak, tehenek is. Figyelme egyre inkább a zöldségkertészet felé fordult. A faluban szerintem az elsők között épített szolárokat így már korán meg tudott jelenni a piacon az első paprikával, paradicsommal. Megyeszerte híres volt az erőspaprikája. Volt, aki ismerőstől hallotta, és kifejezetten név szerint őt kereste a piacon. Azt mondta a vevőknek, hogy ha nem csíp eléggé, ingyen adja. Mindig fizettek, néha szótlanul…
Tata hajnalban kelt, három-négy órakor. Egész nap dolgozott a kertben, vagy javított valamit az udvaron. Ágyba éjfél, egy óra előtt nemigen feküdt. Olyankor még én nyaggattam mellette, a “poclyukban” fekve, hogy meséljen Babszem Jankóról. És ő mesélt, fejből, s néha belealudt, de “én még őszinte ember voltam” és persze lelkifurdalás nélkül keltettem fel, hogy folytassa.

Tata hajnaltól a kerten tevékenykedett. Kapált, locsolt, permetezett, épp mire volt szükség. Kintről fütyölt nekem, ha a vizet a bazin alatt elzárni vagy megnyitni kellett. Mamának volt gondja az aprómarhára (néha liba, kacsa is volt a tyúkok mellett), és a napi betevőről is ő gondoskodott. Kenyeret általában kéthetente sütött. A spájz hűvösében a padlón várták, hogy sorra kerüljenek és nem romlottak meg. A nyári melegben volt csak, hogy a Papó házában lévő konyhában a megkezdett kenyér “megéledt”, azaz kissé savanykássá és ragacsossá vált a bele.

A portán kívül a szomszéd falu szőlőhegyén volt egy pincénk, fölötte pihenőszobával, két hencserrel. A pince fölött szőlő, előtte asztal és pad egy szép diófa árnyékában. Ebben a faluban híres ártézi kút üzemel, ahonnan a szénsavasan pezsgő, ízes víz folyamatosan ömlik ki, pirosra festve az elfolyó víz medrében a köveket. A vidékre jellemző savanykás borokból és ebből az ártézi vízből készült pukkantós fröccs az igazi. Különösen, ha a pince mellett sütött szalonnát és hagymás, szalonnazsíros kenyeret öblít le vele az ember.

Mindig csodáltam a sok évszázados tapasztalatot, ami a nagyszüleim két kezének munkája alatt folyton csillogott. A pazarlás nélküli megoldásokat, azt, hogy szinte minden újrahasznosítható volt és hogy minden felmerülő problémára volt már kialakult megoldás.
A leghosszabb időt az évben a Papó házában töltöttük. Tavasztól őszig, sőt, télen a disznóvágás és -feldolgozás idején is ez volt az élet helye, aludni jártunk csak “oadaát”. Az “odaát” a kettőből mindig az a ház volt, ahol épp nem voltunk. Papó háza egy (eredetileg döngölt földpadlós) konyhából, s egy lakószobából állt. Csodálatos fagerendás mennyezetét nézegetve elég könnyen tudtam a szobai szalmazsákos ágyon a nyári délutánok csendjében álomba merülni. Tata is lopott néha magának egy félórát-órát ebéd után.

Tehát Mama főzte az ebédet. Kiment, vagy engem küldött friss alapanyagokért a kertbe. Közben adott enni, inni a tyúkoknak. A vizet a kútról hoztuk, mázas vederben. Ahogy készült az ebéd a lehulló hulladék a moslékos vederben végezte, onnan pedig a tyúkudvarra került, ahol a tyúkok boldogan fogyasztották, hogy húst és tojást készítsenek belőle. Fontos volt, hogy a tojások héját meg tudják enni, hiszen az új tojások héjához mészre van szükségük, s ha nem kaptak volna így, hát lecsipegetik a meszelt falról. Ha tyúkot vágtunk az udvaron, a többi tyúk a lecsepegő vért is felcsipegette, sőt, mikor Mama a kútnál a vályúnál bontotta az aktuális áldozatot a nagy vájlingban, akkor is megkapták és boldogan rohantak a túlélő sorstársak a nem ehető belső szervek egy-egy darabjával.
A tűzhely mellett volt egy papírdoboz, abba került a kevés papírhulladék, de a hagymahéj is. Ez később begyújtáskor a kemencében végezte, amit legtöbbször kukoricakóróval fűtött fel Mama. Itt sültek a kenyerek, a bukták és az eltenni szánt uborka is itt melegedett a borkánokban (befőttesüveg).
A spórt (sparhelt) télen tucskával (kukoricacsutka) fűtöttük. Ez is kézenfekvő, nagy mennyiségben rendelkezésre álló, kiváló tüzelő volt. Ami füvet Tata lekaszált, megették az állatok. A száraz paszulyszárak is a kemencében végezték. Összefoglalva, ami ehető hulladék volt, azt megették az állatok. Ami éghető, azt eltüzeltük. Ami se nem ehető, se nem éghető, annak is egy részét újra lehetett hasznosítani, vagy eltenni későbbre még jó lesz valamire alapon. Évente ha néhány villanykörte, vagy zseblámpába való laposelem maradt, ami tényleges hulladéknak tekinthető.
Tata még a drótdarabokat sem dobta el, hanem a tyúkudvar egyik sarkába gyűjtötte. Ez volt a dróttemető. Ha kellett alkalomadtán egy rissz-rossz rövidebb darab, ez is kéznél volt.
Egyszóval mondható, hogy nem veszett kárba semmi. Szemétszállítás sem volt a faluban. minek is lett volna? Az azóta eltelt kb 15-20 év óta azonban már ott is egyre több boltit vesznek az emberek, és szemétszállítás is van…

A kissé hosszúra nyúlt bevezető azt hivatott bemutatni, hogy miképp kaptam meg a kezdőlökést és a kedvet a gazdálkodáshoz. Sok emlékem van még erről az időről. Majd a későbbiek során szentelek nekik külön bejegyzéseket.