Tatát mindig csodáltam. Erős borostáját, mikor puszit adott, most is érzem, ahogy az illatát is. Tata-szaga, munka, por és Nap- és izzadságszaga volt. Többször előfordult, hogy este a markában fényes-szép levelibékát, vagy a lajbiján csücsülő óriás zöld sáskát hozott nekem a kertről. Munka közben mindig indigókék zsebes kötényt (surckötőt) hordott. A háta kicsit hajlott volt, de azért mindig igyekezett délcegen tartani magát. Erős, de hosszú ujjai voltak, előttem van a kép, ahogy sajátos mozdulattal, szinte csak az ujjbegyeivel érintve felvesz valamit a földről. Ez alkalmasint egy széna- vagy szalmaszál volt. Emlékszem, mikor a kertről szénát hordtunk be a fatalicskán a színbe. Út közben persze jó csomó szálat elhullajtottunk belőle. Nekem volt a feladatom lehetőség szerint mindet összeszedni kézzel. Nem csak azért, mert "nem mehet pocsíkba", hanem mert rendetlen látszata lenne az udvarnak (amit egyébként jobbára rajtunk kívül más nem látott).

Én sokat lábatlankodtam körülötte, segítettem, amit mondott. Szigorú volt. Szigorú, de önmagával szemben még szigorúbb, mint másokkal. A fegyelmezetlenséget, hanyagságot, pontatlanságot nem szívelte. A hanyagul elvégzett munkát cigány munkának mondta. (Hadd ne kelljen magyaráznom, hogy ez személyes tapasztalata volt.) És ezt nem engedhettük meg magunknak, így inkább gondolkodtunk, kétszer mértünk és egyszer vágtunk. Kicsi, talán 7-8 éves lehettem, mikor kora tavasszal, de még hóban a melegágyat szerketáltuk a kerten. Nekem annyi dolgom volt, hogy a keze ügyébe adjam a kalapácsot, szögeket, harapófogót, amikor kérte. Amúgy csak álldogáltam és figyeltem. Hideg volt, kesztyűm épp nem lévén, így zsebre dugtam a kezem. Egyből rám szólt, hogy vegyem ki a kezem a zsebemből, mert itt munka folyik. Most már értem őt. A munka közbeni zsebre dugott kéz a hanyagság melegágya. A zsebre dugott kéz termi a nemtörődömséget, a pontatlan munkát, a későbbi javítani valót. Hamar munka ritkán jó - ezt is sokat hallottam tőle. 

Tata megjárta a háborút. 1920-ban született kései, harmadik gyerekként, miután az apja két évig tartó olasz fogságból 1919-ben hazatért. Dédanyám már elsiratta dédapámat, mert az egyik falunkbeli mikor hazatért, azt mondta neki, hogy látta dédapámat elesni. Ám Papó hazajött. Nagy volt az öröm...

Tata tehát már a román világban született. Tizenöt éves korában több más fiatal magyar fiúval együtt a románok összefogdosták, és kényszermunkára vitték, utat építeni. Az is eltelt. Felcseperedve Észak-Erdély visszacsatolásakor ő vezette be népviseletbe öltözve, lóháton, árvalányhajas kalapban a falunkba érkező első magyar katonákat. A háború alatt Kolozsváron harckocsizó kiképzést kapott, majd vonattal Franciaországba mentek francia tankokért. Járt Versailles-ban, és Gien-ben. Mesélte, hogy megfordult a Trianon-palotában és körüljárta az asztalt, ahol a békeszerződést aláírták. El lehet képzelni, mit érzett. Légvonalban tőlünk csak 15 kilométer volt a magyar határ. Sokszor elmondta, hogy nem kellett volna, csak kicsivel keletebbre húzzák azt a vonalat...A francia tankokkal aztán irány az orosz front. Városról városra, harc és harc. Megsebesült, és a kórház után leszerelték. Így a szovjeteket már otthon, a családi portán várta. Illetve, ahogy mondta, "nem vártuk, csak jöttek." A saját portájukon kétszer akarta valami random orosz lelőni. Az egyik az utolsó megmaradt lovat, egy beteg, járni képtelen csikót akarta elvinni, és nyerget keresett Tatán. Parasztoknál honnan is lenne nyereg. Nem kapott nyerget, erre kevés híján főbe lőtte nagyapámat. Másik alkalommal 3-4 orosz tiszt érkezett megvendégeltetni magukat. Dédanyám ebédet főzött, kenyeret sütött, és jó bort is kaptak a tiszt urak. Iszogattak is szépen, mígnem a középen ülő kapatos tisztnek szemet szúrt, hogy nagyapám katonaköteles korú. Erre elő is vette a pisztolyát, hogy Tata biztosan járt a fronton, és ő ölte meg az ő feleségét és gyerekét. A másik két tiszt jobb szívvel volt a vendéglátóik iránt, lefogták a pisztollyal hadonászó társukat, és intettek nagyapámnak, hogy meneküljön. Ő kirohant a kertre, ahol is a learatott tengeriszárak kévébe kötve és kúpokba rendezve álltak. Futni nem volt hova a kopár kerten. Ahogy Tata mesélte, "a Jóisten olyan eszet adott neki", hogy hirtelen az egyik kéve kórót kirántotta, magát háttal befúrta a kúpba, a kévét pedig magára rántotta. Így várta a szitkozódva érkező oroszt, aki hiába lövöldözött, nagyapámat nem lelte meg. Ő pedig nem mert moccanni, míg az orosz távoztával dédanyám nem jött ki sírva, és nem kezdte szólongatni. És van még egy harmadik történet is, mikor puskával lőttek rá, de nem találták el. A hasán volt egy golyó ütötte nyom, amit még gyerekként szerzett. A bátyja talált egy pisztolyt (talán a dédapám hozta haza az I. világháborúból, nem tudni), amivel otthon játszott a szobában. A pisztoly elsült, és a lövedék átütötte nagyapám testét. Jobboldalt, a mája tájékán be, a hátán ki. Csodával határos módon nem ért szervet a lövés, és bár kórházba került, talán nem is műtötték meg. A lövedék pedig a az ágyon fekvő nővére feje fölött fúródott a falba. Az megint egy külön csoda, hogy a román világ alatt ebből (a titokban otthon tartott fegyverből) nem lett nagyobb baj.

A család módosabbnak, Tata pedig véleményvezérnek számított a faluban. Az '50-es évek államosítása alatt próbálták rávenni, hogy az elsők között adja be a földeket és az állatokat a közösbe, a kolhozba. Persze nem állt kötélnek. Ekkor börtönbe vitték több társával és ott kínozták őket. Hogy verték is volna őket, azt nem tudom, de azt igen, hogy éheztették őket, majd nagyon sós ételt adtak nekik enni, ami után inni nem kaptak, csak egy nappal később. Közben ki-kihívták őket, hogy na, aláírják-e már a belépési nyilatkozatot? S ment a fenyegetőzés is, hogy úgy járhat, mint az egyik rokon család, akik akkora kulákok voltak, hogy gőzhajtású, óriási cséplőgépük is volt. Ott az egész családot kitelepítették a Duna-deltába. Tata a börtönben töltött napok alatt lett májbeteg.

Tata, minket Lórival, mint fiú unokákat, nagyon szeretett. Az álma az volt, hogy mi folytatjuk az ő munkáját, átvesszük a portát, és gazdálkodunk. Tata, ha nem is pont azt, és pont úgy, de most azon vagyunk, hogy mi is gazdálkodjunk! Adj hozzá erőt!