Multi- és kisvállalkozások, valamint saját cégek berkeiben eltöltött hosszú évek után figyelmem egyre inkább a mezőgazdaság felé fordult.
A környezetem számára ez sokszor meglepő, számomra kevésbé az. Erdélyből származom, földműves felmenőkkel áldott meg az Isten. Gyermekkoromból és kora ifjúságomból erős, érzelmekkel teli emlékeket őrzök nagyszüleim családi gazdaságáról, ahol egészen 17-18 éves koromig legalább a nyári iskolai szüneteket minden egyes évben rendesen töltöttem, és aktívan segédkeztem. Persze minden egyéb szórakozásra és felfedezőutakkal egybekötött csavargásra is jutott azért idő. Mama és Tata hatalmas portája három részre volt osztva. Az első udvaron egy régi vályogház (Papó háza) és egy Tata által épített tégla lakóház (az ’50-es években a kolhozban ledolgozott hosszú munkanapok végén még ezt is összedobta…), a végén magtárral, pincehajjal a kolbász-szalonna-sonka szentháromság részére, alatta pincével a saját bornak. Az udvart hatalmas szőlőlugas fedte, szőlősorok és körtefák, fenyők nőttek rajta. Nem feledem a ház mellett futó hosszú, széles, Mama gondozta virágágyást, szegfűkkel, kardvirágokkal, rózsával, tulipánokkal.
A második udvar a tyúkudvar. Itt aztán volt fás szín, nyári konyha (kemencével és füstölővel), tyúkház, garázs, disznóól, csűr (szénának, szalmának), istálló, egy kerekes kút, kukoricagóré. Hatalmas rakásokban állt a tűzifa. Az udvar közepét a 4 hatalmas oszlopon trónoló bazin, vagyis a köbméteres víztartály foglalta el, melybe a kútból érkező víz locsolás céljára továbbutazott a csővezetékeken át a kert irányába. Nyári nagy melegben nemritkán felmásztam a létrán a bazinba egy kis fürdőzésre. A tyúkudvaron több almafa, a kútnál egy ízes gyümölcsű ringló, a disznóól mellett pedig a kedvencem, egy hatalmas eperfa is elfért. Fél nyarakat töltöttem azon az eperfán, és lakomázás közben parittyával lestem a verebeket és seregélyeket. A nagy vadászatban egyszer egy sármányt is lelőttem, amiért Tatától szigorú dorgálást kaptam. Fiatalkorában vadászember volt.
A hátsó kert volt aztán az igazi kert, aminek az elején még egy mindenféle szerszámtárolásra alkalmas szín állt, ami egyben a kutya házául is szolgált. Az aktuális kutyák (Vitéz, Burkus) itt laktak, láncon. Mielőtt ezen valaki megbotránkozna, itt mindennek és mindenkinek dolgoznia kellett. A háziállat nem volt családtag. Haszonállat volt. Jó, hűséges társ igen. Házikedvenc talán kölyökként és akkor is csak a gyerekek számára. Nem az a világ volt, amikor kacsamájas, aszpikos cicaeledelt vettek a macskáknak. A kutyák esetében bevett szokás volt, hogy este, sötétedéskor, mikor már befejeztük a kerti munkát, elengedtük egyet rohanni őket. Ilyenkor a kutya, mint a puskagolyó lőtt ki, és másodperceken belül eltűnt a szemünk elől. Rohangált 20-30 percet, aztán visszajött, megkötöttük, és kapta a vacsorát. És igen, nem Acana-t.
A kert további részén volt a gané, aztán fóliasátrak (ahogy mi mondtuk: szolár). A kert leghátsó részén középen általában lucernát ringatott a szél, mellette kétoldalt tengeri. A lucernáig egy barázda vezetett, egyik oldalán (néha mindkettőn) pár fóliasátor, majd krumplisorok, paradicsom, gogos (pritaminpaprika), paprika, vinetta (padlizsán), borsó, uborka, tök, dinnye, murok (sárgarépa), petrezselyem, zeller, karalábé, káposzta, karfiol, eper. A paszulyt (bab) sokszor a tengeri sorai közé vetette Mama, ahogy itt nőttek a sütőtökök is. A kertet kettéosztó barázdát egy sor szőlő kísérte, és természetesen elfért pár alma-, cseresznye-, meggy- és barackfa is. A nagy barackfa hűvösében sokszor felvágott nekünk Tata egy-egy dinnyét. Diófánk a hegyen volt, de erről később.
Én mire eszméltem, még birkák épp, hogy voltak az istállóban, de aztán már azokat sem tartott Tata. Korábban voltak lovak, tehenek is. Figyelme egyre inkább a zöldségkertészet felé fordult. A faluban szerintem az elsők között épített szolárokat így már korán meg tudott jelenni a piacon az első paprikával, paradicsommal. Megyeszerte híres volt az erőspaprikája. Volt, aki ismerőstől hallotta, és kifejezetten név szerint őt kereste a piacon. Azt mondta a vevőknek, hogy ha nem csíp eléggé, ingyen adja. Mindig fizettek, néha szótlanul…
Tata hajnalban kelt, három-négy órakor. Egész nap dolgozott a kertben, vagy javított valamit az udvaron. Ágyba éjfél, egy óra előtt nemigen feküdt. Olyankor még én nyaggattam mellette, a “poclyukban” fekve, hogy meséljen Babszem Jankóról. És ő mesélt, fejből, s néha belealudt, de “én még őszinte ember voltam” és persze lelkifurdalás nélkül keltettem fel, hogy folytassa.
Tata hajnaltól a kerten tevékenykedett. Kapált, locsolt, permetezett, épp mire volt szükség. Kintről fütyölt nekem, ha a vizet a bazin alatt elzárni vagy megnyitni kellett. Mamának volt gondja az aprómarhára (néha liba, kacsa is volt a tyúkok mellett), és a napi betevőről is ő gondoskodott. Kenyeret általában kéthetente sütött. A spájz hűvösében a padlón várták, hogy sorra kerüljenek és nem romlottak meg. A nyári melegben volt csak, hogy a Papó házában lévő konyhában a megkezdett kenyér “megéledt”, azaz kissé savanykássá és ragacsossá vált a bele.
A portán kívül a szomszéd falu szőlőhegyén volt egy pincénk, fölötte pihenőszobával, két hencserrel. A pince fölött szőlő, előtte asztal és pad egy szép diófa árnyékában. Ebben a faluban híres ártézi kút üzemel, ahonnan a szénsavasan pezsgő, ízes víz folyamatosan ömlik ki, pirosra festve az elfolyó víz medrében a köveket. A vidékre jellemző savanykás borokból és ebből az ártézi vízből készült pukkantós fröccs az igazi. Különösen, ha a pince mellett sütött szalonnát és hagymás, szalonnazsíros kenyeret öblít le vele az ember.
Mindig csodáltam a sok évszázados tapasztalatot, ami a nagyszüleim két kezének munkája alatt folyton csillogott. A pazarlás nélküli megoldásokat, azt, hogy szinte minden újrahasznosítható volt és hogy minden felmerülő problémára volt már kialakult megoldás.
A leghosszabb időt az évben a Papó házában töltöttük. Tavasztól őszig, sőt, télen a disznóvágás és -feldolgozás idején is ez volt az élet helye, aludni jártunk csak “oadaát”. Az “odaát” a kettőből mindig az a ház volt, ahol épp nem voltunk. Papó háza egy (eredetileg döngölt földpadlós) konyhából, s egy lakószobából állt. Csodálatos fagerendás mennyezetét nézegetve elég könnyen tudtam a szobai szalmazsákos ágyon a nyári délutánok csendjében álomba merülni. Tata is lopott néha magának egy félórát-órát ebéd után.
Tehát Mama főzte az ebédet. Kiment, vagy engem küldött friss alapanyagokért a kertbe. Közben adott enni, inni a tyúkoknak. A vizet a kútról hoztuk, mázas vederben. Ahogy készült az ebéd a lehulló hulladék a moslékos vederben végezte, onnan pedig a tyúkudvarra került, ahol a tyúkok boldogan fogyasztották, hogy húst és tojást készítsenek belőle. Fontos volt, hogy a tojások héját meg tudják enni, hiszen az új tojások héjához mészre van szükségük, s ha nem kaptak volna így, hát lecsipegetik a meszelt falról. Ha tyúkot vágtunk az udvaron, a többi tyúk a lecsepegő vért is felcsipegette, sőt, mikor Mama a kútnál a vályúnál bontotta az aktuális áldozatot a nagy vájlingban, akkor is megkapták és boldogan rohantak a túlélő sorstársak a nem ehető belső szervek egy-egy darabjával.
A tűzhely mellett volt egy papírdoboz, abba került a kevés papírhulladék, de a hagymahéj is. Ez később begyújtáskor a kemencében végezte, amit legtöbbször kukoricakóróval fűtött fel Mama. Itt sültek a kenyerek, a bukták és az eltenni szánt uborka is itt melegedett a borkánokban (befőttesüveg).
A spórt (sparhelt) télen tucskával (kukoricacsutka) fűtöttük. Ez is kézenfekvő, nagy mennyiségben rendelkezésre álló, kiváló tüzelő volt. Ami füvet Tata lekaszált, megették az állatok. A száraz paszulyszárak is a kemencében végezték. Összefoglalva, ami ehető hulladék volt, azt megették az állatok. Ami éghető, azt eltüzeltük. Ami se nem ehető, se nem éghető, annak is egy részét újra lehetett hasznosítani, vagy eltenni későbbre még jó lesz valamire alapon. Évente ha néhány villanykörte, vagy zseblámpába való laposelem maradt, ami tényleges hulladéknak tekinthető.
Tata még a drótdarabokat sem dobta el, hanem a tyúkudvar egyik sarkába gyűjtötte. Ez volt a dróttemető. Ha kellett alkalomadtán egy rissz-rossz rövidebb darab, ez is kéznél volt.
Egyszóval mondható, hogy nem veszett kárba semmi. Szemétszállítás sem volt a faluban. minek is lett volna? Az azóta eltelt kb 15-20 év óta azonban már ott is egyre több boltit vesznek az emberek, és szemétszállítás is van…
A kissé hosszúra nyúlt bevezető azt hivatott bemutatni, hogy miképp kaptam meg a kezdőlökést és a kedvet a gazdálkodáshoz. Sok emlékem van még erről az időről. Majd a későbbiek során szentelek nekik külön bejegyzéseket.
